A napsütés

A parázsló köveken gyíkok sütkéreznek.

A fenyvesek felett valami láthatatlan

s elbájoló könnyűség sugárzón lebeg,

mi a megfoghatatlan felhőkből ered.

A hegyormon egy vadászlesen kémlelek,

s titkos szelek simogatnak a magasban,

midőn szédítőn csillan a fény a domboldalban,

a lankákról alányúló bodros tőkéken

roskadásig csüngenek az érett szőlőcsecsek.

Így tekintek fel rád, hogy tápláld éhségemet.

De mégis, ha tündöklő bűvkörödben vagyok,

bántja pillám, s elvakít a nagy fényességed.

Hiába bizsergeted részegen részecskéimet,

és sugaraidtól lágyan ha elalélok,

altatódal ha babát bölcsőjében elringat,

olyan, mint nőm puha pálmalevéllel legyezget,

és kezeddel cirógatod izmos tagjaimat.

Te csak szeretőm s férfivágyam éltetője

vagy, csak illó fűtőanyagom, te hatalmas Nap,

mert nekünk lehetetlen együtt élni kölcsönös

megbecsülésben s szeretetben mindennap.

Hiába bűvöl el a bájad, s mosolyod

fehér színével mindhiába maga az etalon.

Mások a por által látnak epedőn aranyban,

de csak én tudom, hogy jellemed képlékeny

plazma, mi átalakul kitöréssé folyton,

s bántó szavad, mint koronád kilökődött anyaga,

taszítja szerelmünk örök napfogyatkozásba.

Csáberőd hiába vonz, a mágneses burok,

néha magfúziódba ölelőn beleolvadok,

szenvedély a kéjjel, mint hélium a hidrogénnel,

egyesül a két test, de a sugárzott energia

csak egy vibráló órára elégíti ki

szükségleteimet, s mivel jól ismerlek,

tudom, hogy egyszer vörös óriás leszel

s majd engem feléget a megduzzadt végzet.

Más-más frekvencián rezeg is épp a lelkünk,

napfoltjaid miatt nem egy hőmérsékleten

izzik bennünk a rövid életű szerelmünk.

Néha jó csak eljátszani veled csak úgy szépen,

napszeledet meghagyom majd nálam méltóbb másra,

és sarki fényedben nem gondolok az elmúlásra.