Álmatlanság

A kimerült napnak a bíbor útjain,

hazaballagtak már a dolgos parasztok,

a rongyos élet száraz szalmazsákjain,

pihennek a duzzadt, vályogvető izmok.

A ravasz róka osonva tyúk után koslat,

a kertek kidőlt kerítéslécei között,

fent, a félelem árnyéklovasa vágtat,

a tárt palettákon a telihold besütött.

Így térnél már enyhet adó nyugalomra,

de az éj fülét megüti egy messzi kolomp,

már nincs felelet a bús, kérdező szavakra,

az ólmos csönd idebent már jajongva zsong.

Fejedbe a sok szántó-vető dilemma,

mint tűztől rebegő falon az inga ketyeg,

az óra lépdelése lassan éjfélt ütött,

átbukva az álom pelyhes pihenésébe,

menekülnél, de mint pusztán az üldözött,

csuklódra kattan a holnap terhének bilincse.

Cserzett tenyered az enyhülésért remeg,

de rád súlyt a kényszermunka bunkósbotja,

s izzadságod hegyi patakként megered,

nem leled helyed a vackodba bújva.

Szíved, mint súlyos dobok ütője pereg,

kínod ötlik kint, herélt kutyavonyítások,

mire a könnyet mosó eső is elered,

görcsbe rándulnak benned a mozdulatok.

Mint búgócsiga a padlón pörög az agyad,

a megélhetéseddel pöröl a feladat,

hogy a gúny urak ne röhöghessenek rajtad,

keresed a kilátástalan kiutat.

A nyugtalanság, mint ördögi hangszerek,

idegeid hegedűjén a húrok feszülnek,

rémisztő e mocorgó, gondterhes muzsika,

sikoltva lehúz az aggodalmak mocsara,

ha diájukon a képtelen kísértetek

sápadt arcodra rémálmokat vetítenek.

Megnyugtató, erőt adó mentsvár az álom,

itt talál csak falatra a betevő fájdalom.