Egy felesleges ember
A tétova, üres ég alatt ácsorgok,
a goromba tél elől kikecmeregve
bepoklozódnak a szabad akaratok,
kartonpapírba s szakadt gúnyákba
a kötelesség elöl a hajléktalanok.
Érek-e valamit, valakinek talán számítok?
Megállapítom, csak úgy vagyok néha,
mint kinek talpa alatt megnyílt egy verem,
fullasztó sötét, mély csapda s nyirkos,
miből a kiutat könnyen nem lelem,
s megöl a kín, mint áldozatát a gyilkos.
Néha csak úgy lennék el egymagamba,
mint pókhálós lom elhagyatott padláson,
egy nélkülözhető egyed, vagy megtűrt tag,
akit kiközösített a társadalom,
kinek minden tagja reszket s roskatag.
Körém két kacér kígyó tekergőzik,
egy suttogó hang, mely kísért engem,
a hajtástól elaléló unalom rág,
s velem, mint patkány a csirkével játszik,
nincs hát menekvés, lelkembe már léket vág
így a létezéstől való félelem.
Megszűnik az értelem, mert bezárt a gyár,
elpattant egy rugó a gyártósoron,
súrlódott a sorsom, s a füstje szállt
a kigyúló fejbe, s aztán lángban állt,
lám megakadt fogaskerekek a szíjon
már csikorogtak, mint a csattogó fogak.
Hiszen nem mutatott senki nekem utat,
hova, merre menjek, s tán mit csináljak,
csak lesodródtam, mint patakban a halak,
így különc férfifajtám lánca rabságba tart,
s mint megunt kolonc már felesleges vagyok,
így tudattalan csak aludni akarok.
Bár tudnám, ősszel hogy tudj bőséggel aratni,
azért többször kell tavasztól nyárig izzadni,
és hogy kedvesen simogassák a fejedet,
neked kell már a nőd először cirógatni,
mint pólyás szelek ringatják a falevelet,
mikor anyák altatják el a gyermeket.
Bár nem vágyom, mint tengelye körül a föld,
mindig körülöttem forogjon a világ,
de néha jól esne koronámnak egy kis zöld,
ne csörögjön váltig törzsemből a száraz ág,
hiába bennem az idő visszafele jár,
talán megkövesedve egy csodára vár.
Lehet egy kis időre változnom kellene,
küllemre s jellemre, haladni a korral,
de mégis magamat adni is illene,
s felhagyni mára a vélt hibáimmal,
mert erőltetett menetben fáj a szenvedés,
nagyobb akarásban hangosabb a nyögés.