Gyere ki velem

Aludni déltől reggelig,

időpazarlás.

Közös álmaink megvalósulását,

nem akadályozhatja kicsapongás.

Kedvesem, jöjj ki velem az éjszakába,

mint vadlovak, kik karámba vannak zárva,

a nyakunkról szakítsuk le az igás hámot,

akasszuk szögre föl hátunkról a kabátot,

s vágtassunk át macskaköves kapuk alatt,

hogy ne lehessünk csak fogathajtó állat,

törje be patánk zaja a szigorú csöndet,

szilajon, mint mikor ránk teszik a nyerget.

Gyere, éljünk együtt el nem múló életet,

segítsük talpra a kitántorgott részeget,

a félig tárt, rozoga kocsma ajtaján át

hallgassuk a muzsikus tangóharmonikát.

Fogadjunk érmével, hogy melyikünknek a jobb,

dobjunk be egy pofa sört ott, ahol az olcsóbb,

vitassuk meg ügyeink ágas-bogas dolgát,

miközben elköltünk egy villásvacsorát.

Majd, mint ki jól végezte dolgát, menjünk tovább,

dudorászva, fütyörészve hát álljunk odább,

s szórjunk ki a galamboknak egy kis magot,

dobjunk a koldus kalapjába pár forintot.

Csatangoljunk, etessünk csonttal kóbor kutyát,

fedezzük fel a sok eldugott zegzug utcát,

látogassuk meg a parkban már azt a padot,

amit múltkor egy hontalan barát koptatott.

Közbe' táncoljunk, jöjj, ropjuk a ritmusokat,

vezessenek utunkon a szentjánosbogarak,

szökellj nagyokat, hajtsunk ugrálókötelet,

majd örömünkben vessünk hát cigánykereket,

hátha jóra fordul sorsunk, s ki mindent lát,

majd megáld, s játszik velünk ugróiskolát

ott, hol járdáról felszedünk makkot, gesztenyét,

zsebünkbe rejti talizmánként a szerencsét,

mert ki a bokron meglát egy katicabogarat,

a szelíd lelked a levélen megsimogat,

majd meglásd, ahhoz szegődik a boldogság,

s megsegít érte minket az égi jóság.

Tegyünk fejünkre papírcsákót, szánkba sípot,

fordítsuk fel az elkoszolódott világot,

mintha cókmókot ráznánk ki a mosás előtt,

mert a rossz az emberbe szinte már belenőtt.

Keltsük föl álmukból már a szunyókálókat,

dobáljuk apró kaviccsal az ablakukat,

hogy hallhassák, hogy ad a fiú szerenádot,

a csábos nővel alapíthasson családot.

Meneteljünk, mint masíroznak a katonák,

de vezényszó nélkül, mintha szabadon hagynák,

hogy bármerre menjünk, s mint egy kokárdát,

a melledre tűzhessek egy letépett rózsát.

Szerelmem, gyere ki velem az éj ágyába,

s ha már fáradnál, hajtsd fejed a karomba,

pihenj, összeszámoljuk a járókelőket,

akik csak a munkából haza sietnek.

Majd sétáljunk tovább, kémleljünk ablakokon,

miként lebbenti a függönyt a szél konokon,

de ne lessük meg a ház rejtegetett titkát,

inkább szagoljunk kertjükben lila ibolyát.

A lámpás körül fogócskázó molylepkéket

nézzük, mily gyermekek ártatlan kergetőznek,

lapuljunk a fal tövéhez, meglásd a macskát,

miként oson vadászni már a palánkon át.

Bohókásan tegyünk a fülünk mögé cseresznyét,

most kérlek, ne kutasd fel a dolgok lényegét,

szánkon majszoljunk el áfonyát, hogy nincs rá ok,

csak nevessünk egymásra, mint bolondos bohócok.

Csücsüljünk föl a tehervonat homlokára,

halljuk, hogy siklik az áram zümmögő raja,

mint vérerünkben megráz a féltés ereje,

izzik az energia a vezetékekbe.

Egy denevér csüng a templomon, mint ágon ág,

pásztázzunk körbe, mit sejtet meg a holdvilág,

gyere hát, másszunk fel egy nagy fa tetejébe,

hogy rálássunk, mit rejt nekünk e táj térképe.

Gyere ki a csendes este folyópartjára,

csak úgy, hogy most a tettednek nem lesz ára,

nézd csak, mily könnyeden csobbannak vízbe a halak,

s mily hangtalan halad a gondtalan csónak.

Sétáljunk a süppeteg fövenyen mezítláb,

majd ülj föl a nyakamba, legyek egy gólyaláb,

vagy rúgd föl hajamba lábaddal a homokot,

de úgy játssz velem, hogy megérdemeld a tapsot.

Jöjj ki velem már a félelmetes erdőbe,

hol zokognak a fenyvesek, mint elmenőbe',

ha holtat kísér már a cammogó gyászmenet,

építsünk az ártó szellemektől búvóhelyet.

Mi csak kukkoljuk meg a foltos őzgidát,

a vaddisznót, miként túrja a szarvasgombát,

csak kívülről szemléljük, mit ad a természet,

mi több, mint pénz, hatalom, tárgy, ez tiszta élvezet.

Gyere a mezőszélre, szedjünk búzavirágot,

hadd fonjam be hajad, mint ki egy angyalt látott,

hadd illesszem fejedre a kéklő koszorút,

s feledtesse szívünkről a ráragadt bút.

Hogy el ne tévedjünk, vedd elő a zseblámpád,

ha mégis félnél, szorítsd jobban a kabalád,

mert az vagyok neked, mint hitnek a kenyér,

ma ez az éjjel veled soha véget nem ér,

mert a pusztára érve gyújtunk egy tábortüzet,

a mi lelkünk csikósa hajtja a Göncölszekeret,

felmelegít sok pattogó, csillagos szikra,

soha többé ne térjünk mi reggelre haza.