Hirtelen

Adtál derűt, reményt,

így kopogtattál álmomban.

Maradj nekem angyalom, kedvesem!

A zajló éjben zajongó lármázások,

míg az égen lehulló csillagmúlások.

A hozzám intézett beszéded tisztán cseng,

mint gyémánt felszínén csillogó fény dereng,

ha fülemben hallgatom nyugtató szavad,

megáll az idő, a lét egyhelyben marad,

csak csillámló vörös rózsák lángolása,

nem lohad rúzsos mosolyod pompázása,

és jól esik most kedvemnek a nevetés,

mint ebéd után a jóllakott delelés.

Mint egy tehergépjármű vészfékezése,

hirtelen ugrottál csikorgó életembe.

Kilométerekről az országút felől

érkeztél be a ködös látóterembe,

és már tonnás súlyoktól szabadult fel így

bennem az idáig nyögve fuvarozott,

jól megrakott rakományomnak a terhe.

Könnyedén köszöntelek, s köszönet érte,

hogy már megszépülten láthatom a múlt által

a kikozmetikázott volt nők arcait,

akikkel korai kapcsolatunk alatt,

csak mint összeragadt piócák tisztogattuk

a mások által belénk vájt fájó sebeit.

Te kibontod belőlem az elnyomott dolgok

tartalékait, s így erős maradhatok.

A mérgek jöttöddel mint fortyogó aszfaltgőzök

már nem fojtják meg légzésem bűnös tudatok,

mert bizalmadban boldog s gazdag vagyok.

Veled kellemesek a kölcsönös törődések,

s nem fog el a megfelelési kényszer,

s fejszém göcsörtös tőkébe nem ragad,

mert közénk nem ékelődik görcsös akarat,

ha nem lenne tele tüzelővel a fészer,

s fáznánk a tél didergő leple alatt.

Mint gomba rátelepül vastag fatörzsre,

te nem élősködsz nedvszívón életemben.

Régi szenvedésemben a merev elvek

egymással farkasszemben felsorakoztak,

mint halálraítélt tarkólövésre vártak,

de veled, mint barakkból a szabadulás,

édes a szabadság, s kínom már föloldás.

Melletted a túlzott szeretet csapdába,

nem ejt, mi táplálhatja bár a félelmet,

s felhatalmazhatja a féltékenységet,

hogy rejtve megölje törékeny életünket.

Miattad, mint kémcsőből a gőzölgő kének,

eltűntek éveimből az egynyári szerelmek,

s lelkembe a rend mint folytonosság reng.

Mint csipogó fecskék zsibogó tavaszon

a bádogeresz alatt szépen megbújnak,

szelíd szerelmed szívemben úgy fészket rak,

s fiókád bókjaiddal eteted gazdagon.

Nem szükségem már nekem a függőség,

mint romlott kocsmában a züllött alakoknak

a felejtés miatt sok bódító felesre,

mert jólneveltség költözött új életembe,

mint néha ráférne a rosszcsont kölkökre,

egy megnevelő, atyai nyaklevesre.

Mily hirtelen jöttél életembe váratlan,

nekem annál stabilabb támpontokat adsz,

ezért remélem oly süketen és látatlan,

majd örökre, míg élünk, velem is maradsz.