In Memoriam

Közöttünk folyton úgy jártál-keltél,

mintha te sebezhetetlen lennél.

Mindmáig, ha bajba gabalyodok,

szívemben ünnep van, ha rád gondolok,

s számomra te leszel a példa,

hogy nincs is halál, majd mindent túl élek,

egy körkörös folyamat, örök az élet.

Hiszen mindig vidám, oly jó kedvű voltál,

közülünk mégis oly hirtelen távoztál.

Mintha mondta volna neked valaki,

gyere, már a felhők fölé ülj ide,

itt nem fog téged senki se bántani.

Oly hevesen éltél, mintha tudtad volna,

hogy neked ez lenne előre megírva.

Mindig erős voltál, mint hegyormon a vár,

de én láttalak néha titokban sírni,

láttam a Nap előtt settenkedni a Holdat,

mintha egy vérből való testvérem volnál,

nekem elmondtad, mi marcangolja bajodat.

Bármikor hívtalak, mindig segítettél,

olyan voltál, mintha csak mindenki

problémáinak a mentsvára lennél.

Kortársaiddal szemben, mint tűz a víz ellen,

már korán a munka megszállottjává váltál,

fiatalként tudtál értéket teremteni,

mégis nekünk felnőttként az asztalra borultál,

semmi nem tudja utánad az űrt betölteni.

Hiába a fájdalom, megmaradt az aurád,

nagyon is jól tudjuk, menni kell tovább előre,

gondolom, mi másként?Te is így akarnád,

hiszen ez lenne a rideg valóság rendje.

Sajnálom, hogy neked soha nem mondtam,

és már bánom, hogy szeretlek Ferikém,

mielőtt elmentél unokatestvérkém,

pedig nem is került volna lám semmibe,

csak a szeretet van ingyen a mindenségben,

mert a valót is meg kellene erősíteni,

hiszen mindig ütve nemesedik az acél,

nem csak kiégve, minden nap magunknak élni,

mert nem tudhatjuk, mikor borul ránk a szemfedél.

Tudom, közhely a kérdés a köznép nyelvén,

hogy a jóknak miért kell sietve elmenni,

mielőtt még az időnek kora elején

teljes értékű életet tudna élni?

Igazságtalan velünk szemben is a mérték,

kik talán akár rosszabbat is érdemelnénk.

Könnyek között keresném így a kiutat,

hogy mi a fájdalmunknak vezeklője,

de már nincs tőled válasz a sok miértre.

Lehet, azért kellett neked minket itt hagyni,

hogy jóravaló lelked másnak testében

egy új életnek még jobb létet tudjon adni.

Hiába is keresnék más okot kétségemben,

nem fogok elfogathatóbb indokot kapni.

Nemcsak, hogy kell rád néha csak emlékezni,

tudom, mindennapjainkban velünk fogsz lenni,

s igaz, mély a fájdalom, de azt mondanád,

miattam nektek nem kell soha többet sírni.

Te már tudod, mi vár ránk, mikor véget ér

itt a szenvedés, s a lelkünk a mennybe tér.

Kérlek, majd segíts rajtunk is, ha hozzád jutunk,

mikor befejeződik az evilági utunk,

ha ez nem túl nagy óhaj, mit az ember tőled kér.

Ha teheted, ott is teljesítsd a küldetésed,

s ha maradt belőlünk egy kis emléked,

addig is vigyázz ránk, ha úgy tartja a kedved,

hogy méltón, mi is úgy térhessünk meg elébed,

ahogy te is megérdemelted az itt léted.

Taníts minket, a hiányod miatt összetartani

a családot, s egymást kéz a kézben vezetni,

ahogy te szeretted a volán mögött,

minden öröm fölött a kormányt tekerni.

Addig is, kérj nekünk egy kis könyörületet,

s ha majd az idő közénk többé árkot nem ás,

remélem, még jobban megismerhetjük egymást,

mert Isten nem adott belőled többet, csak egy szeletet,

mire nincs magyarázat, se kellő felelet.

Régóta tartoztam ezekkel a szavakkal,

és ha tehetném, ma szembe szállnék a sorssal,

de most jól figyelj rám, kezdődik egy új rész,

hiába tör minket letargiába az ész:

mi még egyszer találkozunk, semmit nem vitatva,

s úgy élünk mi boldogan együtt újra,

drága lelkecském, mintha mi se történt volna.