Mai szerelmek maszkja

Mint egy körző hegye a körnek közepén,

lecövekeltem egy pusztának tengelyén.

Szinte egybeolvadtam a láthatárral,

s titkokat fejtenék, mit a retinámmal

rejtjelezve nem láthatok.

Odafent rendeződnek a csillagzatok,

mint pontosan rajzolt mértani alakzatok,

egy megbonthatatlan logika szerint.

Távol mindentől, a modern léttől idekint,

rájövök, hogy úgy kell nekünk már az igazság,

mint télvíz idején tüzelőnek a száraz ág,

mert a hazugság fagyos börtönében élünk,

hamis eszméket táplálnak belénk, s félünk,

már hullik a dér ránk a halál üstökéről,

szél rázza a rácsot, a tar ágak bogait,

mint megdermedt csontvázak ujjperceiről.

Az átkos városokban, pipázó csatornákból

a gomolygó gőzök ködösen illannak tova,

felszívja őket a szikrázó égbolt torkából

harapó éjszaka csikorgó vámpírfoga.

Ilyen az élet, mint személyvonat siklik

sebesen a kapitalizált síneken,

a férfiú a női hóbortoktól csuklik,

s a hetykeségtől talpfák közé menekül.

Ma a fehérnép hasznos fantáziáját,

a fehérgallérosok foglalkoztatják,

s dobva pőre párját, újonnan hangolt

hangszerén másnak csábítóan hegedül.

A szerelmek, látod, mily érzelemmentesek.

Mint kizsigerelt testek s zúzott idegek,

csak golyóznak egymással türelmetlenül.

Szomorú szívednek már bús vigadalma,

ha tiszta szívvel szereted az asszonyod,

de ő szerelmét ráadásnak másnak adja,

érdekből öl a böllér, nem lesz disznótorod.

Ha olthatatlan vágy tüzeli fel eszedet,

s nem becsülöd életed másik felét,

soha nem lelheted meg elégtételedet,

egyedül eheted léted száraz kenyerét.

Kecses jégvirágok mögött halvány arcok

lehelete bújik bele az ablaküvegbe,

közönybe halnak a kenyerespajtás-harcok,

mint bolyhos porcicák cincognak sarokban ülve.

Így óhajtasz újra ölelő boldogságot,

hogy kegyes hazugsággal se etessék a szád,

a szeretet táplálja benned a lángot,

s dugába dőljön körötted minden barikád.

Majd a kóbor kutyák bajszát megpödri a tél,

te ne játssz hajszát, mert áldott az, ki tisztán él.