Majd csak lesz valahogy

Réti tócsába földbarna kölkök saraznak.

Púpos gúlába rakott fűkazlak gunnyadnak.

A nyár még piros gyümölcseivel felszolgál,

de már a távolban őszi szél motoszkál,

császkál a tolvaj a kerítés tövében,

lopott krumplit a tél elől vermeljen el.

A falu szélén, a putrisoron bádogból

ácsolt, összeeszkábált tákolmányok.

Mint eldőlt, bomló dög oldalán a férgek,

fetrengnek egymáson a renyhe s retkes,

több generációs vándorló családok.

Az ürülélek körül köpő legyek döngenek.

Mindenkit elűz a gyomorforgató bűz,

csak a csótányok s tetvek kergetőznek.

Még a kóbor kutya is messziről kerüli

ezt a bűnöktől hemzsegő kísértethelyet.

Üzekednek, s a semmittevésnek élnek.

Hogy majd csak lesz holnap is talán valahogy.

Isten szemében, mint közös égi méhben,

minden ember egyenlőnek teremtetett.

Akkor mindenkinek egyformán kellene

betartani az erkölcsi rendeleteket.

Csak az életösztön tartja fenn a fertőt,

mint szebb jövő reménye az elkeseredőt.

Míg a csellengő kisebbség egyre nő,

lassan az eltartó nemzet teljesen elfogy,

de sebaj, mint kopaszodó fejről a haj,

majd a becsületről lehull az átok,

s újra mint a hasznos találmányok,

az egyrangúak átírják a történelmet,

s minden, mi idáig volt rossz képzet,

a gonoszok polgárháborújában összerogy.

Majd csak tán ránk köszönt egy szebb jövő valahogy.