Megroggyant életem

Itt ücsörgök roskatag székemen.

Kopott állam könyökölve tartom,

mint a töredezett gondolatok,

nedves füst kavarog, s száll a korom

kályhámban, s már remegve vacogok,

mígnem lecsuklik fejem az asztalomon.

Azt mondták nekem: az élet csodaszép.

De itt még a hangya se jár serényen,

mert pár szem morzsa sem szunnyad a padlón,

itt csak a gondok sorakoznak keményen,

mint talpamat szúrják a torzsok a tarlón.

Félrecsúszhatott, lám, falamon lógó szent kép.

Belátom, el kell, hogy fogadjam magam,

olyan helyzetben, amilyen épp vagyok,

mert nem esőtől lett fehér csak a ludam,

így parancsra se magamtól nem változok,

csak bíznom kéne önmagamban nem bezárva

várni, míg valaki lebontja a kerítést,

hinni magamnak, nemcsak mások szavára

adni meggyőzve, várni a megerősítést.

Így hát te se dobd ki a kenyered héját,

amíg a világnak a másik féltekén

sem adnak ingyen egy fél véka búzát,

hol csont s bőr gyerekek asznak feketén,

kik könyörögnek, még nem is láttak papot,

csak hogy élhessenek még eggyel több napot,

addig ne bánd léted balul elsült sorsát.

Rozogán felállva sétálok ide-oda,

s ím nem szűnik alant a szúró ropogás,

mert álmaim csapdába zárta szobám fala,

utamat támogassa hát egy ajtónyitás,

hol újra béke jelenhessen meg szívemben,

elmúlt szomorúságból vigadalom szülessen.

Hát örülj, hogy lavrodban moshatod arcodat,

s légy elégedett, hogy te szomjad olthatod,

míg élsz, hogy te irányíthatod a világodat,

idővel beteljesülhet, ahogy gondolod.

Türelemmel marasztal, hogy lesz még tavasz,

akad majd munka, s lesz bánatomra vigasz.