Melletted állok

Alakulhat drámaian rajongásunk.

Igazából kísérlek álhatatlanul.

Minden nehézség akaratán,

kiábrándíthatatlanul.

Melletted sétálok én emelt fővel az utcán,

kezemmel kacsódat, átkulcsolva vezetvén,

nem előtted gőgösen a föld fölött pávaként,

nem is mögötted kullogva, lógó orral gyáván.

Melletted állok, mint út mentén a lámpasorok,

ha letérve göröngyös dűlőútra tévednél,

mint a sínek szomszédjában a villanyoszlopok

akár, ha tudva célod is velem közlekednél.

Ha meghajlik tartásod, s húznak le a terhek,

akkor karód leszek, tőkéden támasz fürtjeidnek,

ha domboldalban ősszel a varjak csipegetnek,

madárijesztője az aszott szőlőszemeknek.

Rád vigyázva melletted majd strázsaként virrasztok,

mint mikor kincset őriznek az éber őrszemek,

ha becsületed sértenék a garabonciások,

hogy értéked ne csappanthassák a tolvaj kezek.

Ha nem lehetsz velem, rád bízom az őrangyalom,

amikor a szabadságod szelében szaladgálsz

hajadon fővel, hogy fejed meg ne fázzon,

ha izgága lábaddal veszélyes talajon császkálsz.

Nélküled hiszen hova is sietnék futkosva,

mert egyedül nem oly édes már az élmény nekem,

szárazabb a kenyér is, ha veled nincs megosztva,

mert ami jár, megvár minket, megadja a türelem.

Ha nem fekszel mellettem, elválaszt a távolság,

a kései órák akkor sem ragasztják le már

álmos pilláimat s az óriás ásítások

sem akasztják ki már a tágra tárt állkapcsomat,

mert miattad akár még holdkórosan is várok rád.

Hiszen veled vagyok csak otthon, nem egymagamban,

elvárásod nélkül magammal is barátságban,

bár sok lakásban voltam vendégként látogatóban,

ott mindenhol más és más példa volt a norma.

Gyere, ülj ide! Csücsülj szépen az ölemben ülve,

hogy érezd, mily fontos helyet foglalsz el a lelkemben,

mert miattad fogadom el magam, s magányos

ez által nem vagyok, csak veled együtt családos.

Csak jöjj közelebb, hadd törődjek egy kicsit veled,

hadd legyen evvel szegény életünk gazdagabb s szebb,

míg örömünket hadd lelhessük meg így egymásban,

elfogadva egymást a megváltoztatatlanban.

Az ajándékod leszek, az időm az adományom,

amit örökül rád hagyok, s minden tudományom,

mert a közös emlékek visznek csak minket előre,

amit vissza soha se kapok, el nem hagyom örökre,

mert bizony feledhetetlen, és még te, édes,

olyan finom lennél, mint selymes kopaszbarackokon

a felkelő harmat, ha megcsillan így hajnalon,

csókod íze, mint mediterrán gyümölcsök kertje,

mikor ajkadba harapok, s minden tökéletes.