Paraszt a határban

A kakasokkal kelő hajnali párázatban

egy tanyalakó ősz apó kaszál a határban.

Mint rendben a fűszálak, sorba múlnak az évek,

egy pár vigasztaló órára, felhőtlen

ifjúságom majálisára felnőtten visszarévedek.

Békésen egy csikó legelészget, de ha megijed,

inal vágtatva, s a szembeszélnek ered.

Egyszer jó anya, másszor mostoha

az emberi természet.

Ma már elszédült a vékony

hűs árnyékba dőlt kapanyél,

mert verejtékem oka csípő fény

és a gyom a szikrázó rögön,

ha dolgos sorsom visszaköszön.

Régen rengeteget nevettem,

és sok mindent meg nem értettem.

Ma kék ér duzzad alkaromon,

a munka pora homlokomon,

a megélhetésem fintora

gúnyosan mosolyog ajkamon.

Éhezvén a pőre tarisznyából

kimászik az ennivaló,

ha kimerült fáradságom megpihen,

kiszikkadt, földes tenyeremben

szunnyad a morzsa beletörődötten.

Mintha felbukó délibáb lenne a határ,

terül elém a megművelendő több hektár.

Méltósággal viseld a rád írt sorsot,

tűrd a kínt némán, és ne siránkozzál,

edzettebb nemes ember vagy te annál!

Ne állíts magad elé olyan falakat,

min nem tudsz megmászni elvárásokat,

s akkoron akkorát nem csalódhatsz,

boldogabban élhetsz, majd vígan halhatsz.