Szerelmes szenvedések

Mint fellegekben a gomolygó ciklonok,

hirtelen felkavartál, s érted tombolok.

Elvakított, s egy túlzott szerelembe,

inaló menekvésbe űzött a félelem,

hogy kétségben, egyedül kell leélni életem.

Mérhetetlen magányomból felbuzdulva,

mint fazékban felbuzgó nokedlik hada,

éheztem egy édes társra bélrendszeremben,

mint buborékok bugyognak a tócsában.

Fülledt lég tódul, ránk telepedett a nyomás.

Ha nem is mondod érzem. Vihar van készülőben.

Már cikázik szemedben a villámcsapás,

a panaszáradatod ím rám özönlöd,

és lám a hangod sötét ég, máris dörög.

Égi vizek vándorai takarták el

ködbe borult szemem elől az igazságot,

hiába leplezted, rám ragyog hazugságod,

s mint harmatos fűn átlépett lábnyomok,

úgy hagysz letiport életemben már nyomot.

Hittem a messziről jött szép szavaidnak,

de önzésed úthengerei lapították

össze törhetetlennek hitt kapcsolatunkat.

Büszke szerelmünk, mint eldobott buszjegyek,

összegyűrve egy szemetesben elenyésznek,

mert régi film már a közös életünk,

bezárt és lepukkant moziban ül végzetünk,

utunk végén mi már soha sem találkozunk.

Mint szűkösebb napokra rideg kamrában,

elraktározom a finom befőttjeim,

úgy agyam polcain kellemes emlékeim,

és összegyűjtöm az összetört szívemben

majd egyre fakuló arcod fényképeit,

mint elhagyott gyárak lyukacsos ablakai,

ha még éltetik a nyugvó nap fényeit.

Igaz, megpróbáltál kivergődni a

rossz múltadnak lehúzó iszapjából,

de a csiga sem tud kiköltözni házából,

így hát beburkolóztál, mint egy sündisznó

a tüskés és belém szúró gombolyagába.

Így lett válásunk ballagó diákok búcsúzása,

mármint a nekem meg nem értett jellemed,

mint megfejthetetlennek tűnő rejtvények,

és egész élte alatt megrögzött léted,

csak csillogó s képmutató aranyat ás,

de nincs benned egy grammnyi megbocsátás.

Bántó szádon a sértések késeivel

könnyedén, könny nélkül játszottak a gúnyok,

mint a fogvatartott megsebzett csuklóját

ha szorítva vágják a kötélgúzsok.

Szőrös, zöld csalánok mérgével csipkelődtél,

duzzadt öntudattal viszketett igazságod,

de jól tudhatod, önző mimikád oly undok,

mint veteményben kárt okozó vakondok.

Oly rossz ízű volt éhségemnek bántó szavad,

mint bödön aljára, ha avas zsír ragad.

Dacosságod lovas népek harciassága,

az utolsó vérig való kivagyisága,

úgy szúrt a szidalmad sebet szívemen,

mint vad kelták nyilai az elesettekben,

mert nem erénye a könyörületesség

jellemednek, s nincs benne a nemesség.

Viselt dolgaid nem szeretetből fakadnak,

csalfán csillogó szemed, számító életed

egy hamis ékszerekkel kirakott kirakat.

Élhetetlen szerelmünk kibontakozása

már lehetetlen az újrapróbálkozásra,

mint hontalan, nomád népek vándorlása.

Már szétrebbentek fejemben a gondolatok,

mint barokk kastélyok frissen nyírt pázsitjában,

fülledt fűszálak közül vérszívó szúnyogok,

mert szipolyozásuk nem hagyhatom annyiban.

A nyugalom partjára vágyom, hol gubbasztok,

halaknak húznak csalit horgukra a horgászok,

mert ti furmányos fúriák már belém

többé elesetten sohasem rúghattok.

Orromat töltik majd tömény orgonaillatok,

síró nyárfák pihéi közt többé nem kavargok.

Szívemben kinyitom újra ragyogó ablakom,

áporodott tetteid ellenem megbocsájtom.

Szeretetem szele szellőztethesse majd bajom,

és nyugtom lesz, hogy nem nyúlhatsz bele hajamba,

mint ócska holmiért ha harcolsz egy turkálóban.

Eperrügypattogástól a bomló házfalaknak

megbolondult, rajzó cserebogarak koppannak.

Én még józanon szeretnék továbbra is élni,

nem akarok társa lenni búsan élő halottaknak,

és más kegyetlenségei miatt utcán lődörögni.

Majd az idő múlta remélhetőleg igazolja,

hogy az egymásért való törekvéseink helyesek,

és helyén valóak voltak-e elkövetett tetteink.