Téged rejtenek a falak

Amikor derűsen részedről

igézve kényeztetsz,

ábrándos mosolyoddal

nevetésre, akkoron késztetsz.

Egy csipogó csodát rejtenek a házfalak,

amit nem láthatnak a beavatatlan szemek,

karjaimban egy elbűvölő varázst bújtatnak,

s nem izgat, mily irigyek ránk az idegenek.

A házból miattad válnak otthonná a falak,

mert a színes képzeleted, mint a tarka rétek,

a szorgos kezed nyomát viselik a tárgyak,

hisz az általad készített szobadíszek

megdicsérik a bennük virágzó lelked.

Kora reggel felébred a nyüzsgő lényed,

s fütyül a kávéfőző, teérted kotyog,

boldog minden ásító, álmos perc veled,

a csapból a víz frissítő csókjaidért csobog.

Délben harangszóra táncolnak az edények,

gőzölögnek az aromák díszes asztalunkon,

s összeérnek az ízléseddel elegyített ízek,

már meghitt békességgel simogat a nyugalom.

Kora délután egy illedelmes csókolomot

köszön neked előre már a takarítás,

mert rendszereteted megbecsüli a bókot,

vasalt öltönyt ölt a tisztaság nálunk, nem vitás.

Felkurjanó kacajod kecses kedvességgel

festi fel ajkamra önfeledt mosolyomat,

tudom, szeretsz jellemed minden képességével,

s már nem kell keresnem a bizonyítékokat,

mert a szunnyadó teret puszta jelenléteddel,

míg nevetésbe törnek ki az incselkedések,

bármikor megtöltöd csupa teli életeddel,

s ha éppenséggel semmi más dolgom nincsen,

akkor is szeretek elleni a közeledben.

Hol égi dunyhák fölött a teremtőhöz közel,

hol mélyen leledzel a szurdokok zord medrében,

de a távolságot így is átfeded lényeddel,

mert úgy szeretsz, mintha végső perc lennék életedben.

Minden olyan üres és poros lenne itt nélküled,

s a falakon a hideg nyirkosság úgy matat,

mint a lakatlan barlangban, mikor a csend kidülled,

s merev a hulla pár méterrel a föld alatt.

Mindenek között a legjobb dolog te vagy,

mi valaha történt velem az életemben,

miattad minden más tennivaló hidegen hagy,

s köztünk a kötelék már kikezdhetetlen.

Még ha csöndbe is burkolóznak benned a szavak,

mikor a szád bármit is hozzám szólni már fáradt,

rezdüléseid felém üzenve áramolnak,

s tudom, nem találhatnék nálad különb társat,

akkor is csak azt sejtetik, hogy őszintén szeretsz,

mint vak gazdáját kutyája önzetlen segíti,

szereteted hozzád látatlan is hazavezet,

ki az övét óvja, félti, csókolja, terelgeti.

Szükségünk van egymásra, mint babának az anyjára,

ha ördögszekért fúj a szél a homokviharban,

szenvedélyed, épp ha szenvednék, szelídít nyugodtra,

hisz te hozzám tartozol angyali mivoltodban.

Ablakunkban kegyednek bontja virágod a szirmát,

tömény orrodnak füstölögnek a parfümillatok,

imádom anyajegyed, nyakadon a szépséghibát,

mert úgy szeretem őt veled, éppen ahogy vagytok.

Kis pókunk a sarokban neked szövi hálóját,

mégis mindig megrettenve riadsz meg tőle,

mint bokorból reccsenő gally ugraszt ki őzgidát,

ha a vadász csizmája halkan oson feléje.

Mint gazdájához kötődnek a kisded ölebek,

feltétel nélküli az egymásért rajongásunk,

mint élni s ölelni szeretnek az emberek,

szerénységbe fonódik egymáshoz ragaszkodásunk.

Vár rád szép rendben összehajtott pizsamád,

hogy gyengéden bújj belé így estefelé,

míg hajnalig rejti arcod a párnád,

hogy együtt álmodhassatok, mert vágyad az övé.

A paplan bongyor fürtjeiddel fodrozódik

barátságban, míg veled éberen megélem

az álmaim, s ébren álmodom valójában,

közös életünket kölcsönös megértésben.

Szívem téged úgy szeret, minő ártatlanul

játszanak ujjongva az utcán a gyerekek,

mígnem a rabló éjszaka kormos rolója,

be nem feketíti végleg a fakuló eget!